Nem véletlenül írom nagybetűvel a címet.
Ha nem csak képletesen lenne értendő, hanem a valóságban is megtörténhetne az, hogy természetanyánk csecseit szívjuk, akkor az alábbi túra alatt zanzává aszaltuk volna fent említett nőszemélyt, mellestől, szőröstől-bőröstől, az alatt a huszonakárhány km alatt. A geocaching ládarejtői szerint (köszi MaJa, Anita, Reggel) a táv 17km. Egyes megtalálók szerint kevesebb…
Nos, a fene tudja. Az azonban tény, hogy ezek a természetjárásban szintén otthonos emberek nem térnek le annyiszor a kijelölt útról ezzel a csatakiáltással: “most rövidítünk!”, mint mi. Viszont az asszony és én – miután előtte mindig megfogadjuk: soha többet az ismeretlenbe nem! -, tudjuk a tutit. 
Így lesz a megadott távolságból gyakran hosszabb.
A másik oka a nagybetűnek, hogy ez a kirándulás szintén szívcsücskünk.
A Nagy Túrát az Agár-tetőn követtük el.
Ez a Déli-Bakony egyik legnagyobb bazaltvonulata, 511m tengerszint feletti magassággal. A Sáska nevezetű falu határánál szórtuk ki a horgonyt.
Az első kincsesláda (önálló láda) az Ember-kő tövébe volt rejtve. Nem volt egy nagy vasziszdasz’, egy marha nagy (haakaromemberforma) szikláról van szó. Hamar rátaláltunk. Ránk pedig vagy 20 csecsemő-kullancs bukkant. Illetve az asszonyra, aki irtózattal vegyes pánikban vizsgálgatta magát. (Nem szóltam egy szót sem, de…Ezek a nők…)
Aztán rövidítettünk, persze megint. Aminek eredményeképpen kicsit betévedtünk az óriások Marokkó-játékterületére… Tövestül kiszakított fenyők hevertek szanaszét, abból a jó sűrű, hosszúlevelű fajtából.
Én rövidgatyóban, az asszony térdben volt. Nem kicsit karistoltak bennünket össze a tűlevelek. (Az igazság, hogy pár nappal előtte volt egy iszonyatos vihar, orkán-erejű széllel, az forgatta ki a fákat a földből.)
Miután kikeveredtünk a fenyvesből, marha kényelmes sávon mehettünk tovább (még szintén eltérve), ami egy valaha volt erdészeti út lehetett. Puha, térdig érő, illatos fűtenger.
Millió, változatos, „felnőtt” kullanccsal… Először nem vettem komolyan az asszony káromkodását, jézusozását, és figyelemfelkeltését, hanem 10méterenként szépen megálltam én is, megvárva, míg megszabadul a képzeletbeli „barátoktól”. Közben nézegettem a fákat, a kék eget. Aztán úgy a 3. kullancstalanítási alkalommal megengedtem, hogy ránézzen a lábamra. Nem, nem 10 dögöt talált. 18-at, amelyekből némelyik már megcsócsált…
Ez után kissé lassabban haladtunk, mert 5 méterenként megálltunk kullancspöckölni. Állítom, Erdélyben nincs ennyi vérszívó, Tepes pereputtyában, mint itt volt.
(Zárójelben bevallom, megkövettem az asszonyt, ill. beleegyezésemet adtam a kullancsriasztó vásárlásához, amiért már jó ideje marketingelt).
A ritkább lombozatnak köszönhetően a GPS újra „belőtte” magát, így visszatérhettünk a járt útra.
Több kilométert mentünk a jól járható erdészeti úton, nagyon szép környezetben, jobbára óriási bükkfák mellett.
A pihenőt az ún. magháznál terveztük. Halvány dunsztunk sem volt, mi célt szolgált, szolgál, de aztán utánaolvastunk.
„A pihenőhely eredetileg “Okolicsányi hálás” néven volt ismert, mint az Esterházy hitbizomány erdőőri lakja. Érdekességként megemlíthető, hogy 1835-36 körül a “dabosi rengetegben” tanyázott Sobri Jóska, híres bakonyi betyár is. Az évek során a “lak” szinte teljesen lepusztult. A régi korok hangulatának megőrzése céljából, 2002-ben felépítésre került, kiegészítve a pihenőhellyel.”
(Az első geoláda, ami ehhez a túrához tartozó multi-láda első darabja volt, ide köthető.)
Az elnevezés még ettől sem vált világossá. Nem is számított (bár kissé csalódtunk, mert valahogy nagyobbnak képzeltük), mert a célnak éppen megfelelt. Icipici házikó, paddal, asztallal. Megettük a csirkét, és kicsit pihentünk. Bónuszként meztelenre vetkőztünk, és a ránkcuppant vérszívókat a kissé csirkezsíros bicskaéllel kitessékeltük magunkból.
Elfele menet aztán két verzióban egyeztünk meg a magház- nevének származását illetően.
1. Kicsi, mint egy mag. 2. Kiválóan alkalmas arra, hogy az ember otthagyja a magját (az útra mindkét irányból ragyogóan rálátni az ablakaiból).
Mivel már pár óra eltelt legutóbbi „rövidítésünk” óta, rábeszéltem az asszonyt, vágjunk át a rengetegen. (Hálisten hamar felejt.)
Az erdő alja mentes volt mindenféle dzsindzsától.
Egy darabig. Aztán jött a csalánmező, itt-ott szúrós bokrocskákkal megtűzdelve. Az asszony hosszan szentségelt, bár nem nagyon hallottam, mert előresiettem. A fene se szeret bicskával a hátában kirándulni. Már látszott az út vége, amikor drága odakiabálta: „Laci! Nincs meg a telefonom!”
Tényleg nem volt meg, de így legalább 1:1 lett az állás.
Miután újra elhagytuk a magházat (igen, itt volt a nélkülözhetetlen kütyü), minden mindegy alapon újra nekivágtunk a csalitosnak, hiszen már ismertük az utat itt. Az asszony okos. Védekezésül a csalán ellen, a hosszú ujjú pólóját felhúzta a lábaira, amolyan „bőbugyogós feelinget” adva a dolognak. Nagyon röhögtem. Mindegy, akkor is szeretem.
 |
 |
 |
Az „Elfelejtett Kastély” (Hertelendy Kálmán volt az utolsó tulaj, aki a kastélyt építette. Előtte ilyen-olyan templom, és kolostor állt a helyébe, majd romjaira/ból húzta fel a nemes az erdei lakot). Most eléggé romos, de még így is romantikusan impozáns. Látszik rajta, toldozzák-foltozzák. Bájos lehetett a maga idejében.
(Ide van elrejtve a másik geocachingos multi-láda tagja.)
Közben természetesen több kullancs folyamatosan nagyon közeli ismeretségbe akart kerülni velünk. Nem zaklattak bennünket annyian, de nem is hagyták, hogy megfeledkezzünk róluk
A Dabospusztai románkori templomrom egykor Dabas falu egyháza volt, elõször 1329-ben írtak róla. 1531 után a törökök elpusztították, ez után a falu többé nem szerepelt semmiféle krónikában. Itt is látni az állagmegóvásra, újjáépítésre tett erőfeszítéseket.
A vadaskert kerítése mellett haladtunk tovább. Vadat egy darabot sem láttunk.
Az érdekes nem ez volt, hanem az, hogy egy fia emberrel sem akadtunk össze utunk során. Ilyesmi eddig, és azóta sem fordult elő.
Mire idáig elértünk, már marha fáradtak voltunk. Nem bántuk volna, ha erre tévedt volna valami „helyi járat”. Esetleg egy erdészeti dzsip. Talicska, stb. Bármi…
A cipőben égtek a lábujjaink, a talpunk, az izmaink, akár a forró sodrony –feszültek.
(Az asszony minden egyes alkalommal, amikor a GPS-en megnéztem, mennyi van még hátra, sandán vigyorgott.)
A mai természetjárás utolsó állomása a „Fingó-kút” volt. Szépen kiépített forrástokkal, pihenővel. A „puki” a vulkanikus utótevékenységnek köszönhetően tör fel a forrásból időről-időre. Ehhez nem volt szerencsénk, viszont nőm rendkívül élvezte a forrás hűs nyalogatását felforrósodott lábujjai közt (szerintem azóta minden béka kipusztult ott ).
Ha pontosan meg akarnám fogalmazni, az eztán történteket, azt mondanám: lázálomba illő erőltetett menet.
Csak mentünk, és mentünk, és mentünk. A ragyogóan járható, egyenes, murvával felszórt úton csak rakni kellett egyik lábat a másik után. Jó két órán keresztül még…
Az utolsó pár kilométert már néma csendben tettük meg, ebből gondoltam, az asszony is kipurcant, mert ő ha csendben van, akkor az gáz.
Az egyik kanyarból kibukkanva előttünk kb. 50 m-re egy őz ballagott, ráérősen. Nem álltunk meg, valahogy ez sem tudott már bennünket „meghatni”. Tapsoltam egyet, de az állat a füle botját sem mozdította. Az asszony megtorpant, megragadta a karom, és azt mondta: „Látod? Ő is süket.” És elmosolyodott.
Nem világosítottam fel, hogy a szél felénk fúj, ezért a fogyatékosság. Hadd örüljön!
A Nagy Túrára, az Agár-tetőre mindig emlékezni fogunk. Az erdő szépsége, hogy együtt voltunk, az, hogy az összes erőt kivették belőlünk a kilométerek, valamiféle katarzissal ajándékozott meg bennünket.
Aki „megjárja”, kullancsriasztót vigyen magával. Sokat… A magházat pedig véletlenül se hagyja ki!
